„Az ünnep a legdrágább kincs, amit az emberiség Isten kincsestárából ajándékul kapott…” (Joshua Heschel)
Hosszú napok óta gigászi méhlepényként vonja be az eget a szürke felhőtakaró, tiszta égi fénynek semmi jele. Minden belső erőforrásra szükség van ahhoz, hogy az ünnepvárás nyugalomban megtörténjen. Van, aki újra a karácsonyt várja, van, aki új karácsonyra készül. Sokan sokféleképpen közelítik meg az ünnepet egyéni és közösségi szinten. Koncertek, ünnepi előadások, év végi bemutatók, számadások, lezárások. Nem ez történik viszont nálunk, a Napraforgó Iskolában.
Az utolsó hét estéit ünnepváró dalok szelídítik, miközben mindenki saját útját járhatja a fenyőágakból kirakott spirálban. Itt ilyenkor nincsenek frappáns vagy éppen megható köszöntők, újra és újra elszavalt hálaénekek. Itt ilyenkor énekszó van és legbelül nagy-nagy csend, figyelem. Felemelő érzés egy közösség tagjaként egyedül járni be ezt a lélekutat, ami megmozgat és kiegyensúlyoz, optimizmussal és dinamizmussal tölt fel. Örvénylő energia árad a gyertyákkal kirakott úton, mely nem lefelé húz, hanem valami kozmikus energia felé hívogat. Szavak nélkül a hétköznapi valóságon túl megélhető igazságról ad hírt. Egyéni utakat járunk be, de a közösség kísér végig énekszóval, mely biztonságot ad ezen a mikro- és makrokozmikus úton.
Az utolsó nap estéje pedig a hagyományőrzésé és hagyományteremtésé volt. Csengettyű és furulya szólt, cselló kísérte a dallamot, énekeltünk egy szólamban és kánonban. Ragyogó arcú kiskamaszok varázsolták vissza régi idők betlehemi játékát megható átéléssel.
Sokan voltunk, együtt énekeltünk, szeretettel és tisztelettel tapsoltunk gyermekeinknek, akik segítettek nekünk szülőknek, hozzátartozóknak abban, hogy a közösségi lét olyan formáját élhessük meg, melyben jó lenni, jó összetartozni.
