Húsvét: barkaág, nyuszi, hímestojás, csokitojás, locsolkodás, bárány, cibereleves, sonka… Elárasztottuk magunkat díszletekkel, a figyelem ezek megformálására koncentrálható. De hol vagyunk mi? A színfalak előtt maskarázunk vagy tudunk nézőpontot váltani?
Nézzünk kicsit az „ünnepi rutin” mögé, lássunk kicsit többet, halljuk meg a csendjét, érezzük a mélységét. Húsvét titka, a metamorfózis csodálatos rejtelme is.
Az a hatalmas történés, ami a Golgotán 2000 éve az emberiségért végbement, nekünk, mai embereknek nem egykönnyen érthető. Tudatosan kell járni az utat, ha a feltámadott Isten misztériumát valóban be szeretnénk fogadni magunkba. Áldozatot hozott értünk, melyet kérés nélkül kaptunk meg tőle. Királyból áldozat, élőből halott, egyetlenből utolsó, utolsóból újra első, egyetlen; emberi Jézus megistenült Krisztussá vált.
Húsvét misztériuma a sorsát felnőttként vállaló ember üzenete mindnyájunknak. Aki tudja, hogy fájni fog, embertelenül nehéz lesz az út, az feladhatja, vagy úgy dönthet, hogy nincs kitérés, a kijelölt utat követni kell, mert a fényesség felé mutat. A misztérium a szabad akarat kérdését is körbejárja, ha hagyjuk, hogy átitatódjunk vele. Az átszellemülés, a megértés egyik útja lehet a kérdésfeltevés önmagunk számára:
Mi az én sorsom, a saját keresztem?
Hová születtem, kik azok, akiket szolgálnom, segítenem kell?
Tudok-e áldozatot hozni másokért?
Meg tudok-e hajolni, térdre borulni?
Elfogadom-e változásaimat?
Az ünnep beengedéséhez talán ennyi is elég, mert utána maguktól nyílnak lelkünk mélységei felé az ajtók, és minél mélyebbre jutunk, annál közelebb kerülhetünk Hozzá.
„Egy régi húsvét fényénél borongott
S vigasztalódott sok tűnt nemzedék,
Én dalt jövendő húsvétjára zsongok,
És neki szánok lombot és zenét.”
(Juhász Gyula)
