• Beszélgetés a Waldorf-pedagógiáról

Karkus Ottóval, a solymári Fészek Waldorf Iskola tanárával a pedagógia művészetéről, a felejtés szerepéről a tanulásban és a gyermekek megismeréséről beszélgettünk.

(…)
Külső szemlélőként annyit tudok a Waldorfról, hogy ez egy gyerekközpontú pedagógiai szemlélet. Viszont érdekelne, hogy mi a fő iránya, mi az alapja ennek a pedagógiának?

Abból a felismerésből indult ez a pedagógia az 1900-as években, hogy egyre inkább eltűnnek az ösztöneink – már abban az időben is, de ez ma is így van – mégpedig azok is, ami alapján pedagógiát lehetne művelni. Ösztönök híján pedig valamifajta megismerés szükséges ahhoz, hogy taníthassunk és nevelhessünk. Először meg kell ismernünk az embert, hogy ki is valójában, és utána tudhatjuk meg, hogy mire is van valójában szüksége. Ma már ez nem megy ösztönösen, hogy ránézek a gyerekre és érzem, hogy mit kell átadnom neki. Ezért kell keresni valamilyen utat, amivel az ember megismerhető. Ez lehet a pszichológia – nagyon sok iskola nőtt ki pszichológiai irányzatokból, merthogy a lélektan szintén megismeri a gyereket, és meg tudja mondani, hogy mire van szüksége – de az a megismerési út, amiből a Waldorf-pedagógia kinőtt, az az antropozófia. Az antropozófia ugyanúgy megpróbálja megismerni, hogy ki a gyerek. A pedagógiára vonatkozóan az antropozófiai megismerésnek két fontos eleme van. Az egyik úgy látja, hogy a pedagógia inkább hasonlít a művészethez, mint a tudományhoz. Michaelangelo azt mondta – hogy egy példával éljek – hogy a kőben benne van a szobor és nekem csak le kell fejtenem róla. Ilyen értelemben egy művésznek nem lehet előírás-szerűen megmondani, hogyan kell a munkáját elvégeznie. Az ő művészete abból adódik, hogy ismeri az anyagot, ismeri a szerszámait, és van egy belső inspirációja. Hiába próbálkoztak bármikor is egységesíteni, hogy milyen művésznek lenni, ez lehet elméletileg bármilyen izgalmas kihívás, de a gyakorlatban ez lehetetlenség. Ugyanezt a pedagógiában sem lehet nagyon végrehajtani. A pedagógia tehát nem egy tudomány, hanem egy művészet, azaz egy individuális megismerésből számomra fakad valami, ami alapján én aztán művelem a pedagógiát. 

A másik rész, amit az antropozófia hozzátesz a pedagógiához, hogy régen tudtak az embernek egy olyan részéről, ami nem látható. Tehát nemcsak a fizikai embert akarták megismerni, hanem úgy gondolták, hogy létezik egy ennél magasabb rendű egység, létezik egy értelem. Hogy az emberi világra kicsit jobban rávilágítsak, vegyünk példának egy széket, hogy az hogyan készül el. Azt viszonylag ritkán gondoljuk, hogy az ember úgy működik, hogy véletlenszerűen lát anyagokat és véletlenszerűen összehoz egy széket, de még azt sem gondoljuk, hogy elkezd valamit kopácsolni és a végén rájön, hogy ez most pont egy szék lesz. Az ember előre eltervezi a széket, valami célja van tehát és úgy születik meg a tárgy. Az emberi világban ezt az értelmet fel lehet fedezni. Az ember több mint fizikai lény. Az egyes életszakaszoknak megvan a maga minősége, amire a gyereknek, embernek szüksége van. Az iskoláskorban – ami az antropozófiai megismerésből fakad – a gyereknek 7-től 14 éves korig tekintélyre, példaképre van szüksége, aki vezeti őt. A gyerek vágyik arra, hogy felfedezze a világot, de vágyik arra is, hogy valaki kézen fogja. Például, ahol fél, azon őt átvezessék, vagy ha ő odarohanna egy virágos réthez, hogy az anyukájának összeszedjen egy csokrot, ott legyen valaki mellette, aki azt mondja „nem lehet”, mert ő tudja, hogy az ott egy mocsár. Ebben az életszakaszban arra van szüksége a gyereknek, hogy a felnőtt ismerje őt, és mint tekintély, vezesse őt a világban. 
(…)

(tantrend.hu | 2018.10.05.)  ••••►