dr. ABU SALEM NASER Jordániából

A Waldorf-iskola kulturális küldetése a szociális közösség, az egyéni képességek, akaratok, szempontok feletti találkozás, amely nemzetközi szinten a különböző nyelveken, vallásokon és kultúrákon átívelő, közös szellemiséget is jelenti egyben. Ideális esetben ez a sokszínűség már gyerekkortól megjelenik, a gyerekek természetes módon nőnek bele annak megtapasztalásába, hogy a világ sokszínű és érdekes, telis-tele van izgalmas, különleges, felfedezésre váró csodákkal. Számunkra ezért is mindig örömteli, amikor a közösségünkben valamilyen formában megjelenik a „világ”, nyílik egy ablak, amelyen keresztül tágíthatjuk a világlátásunkat, a gyerekek tapasztalatiságát.
Dr. Abu Salem Naser jordán-magyar állampolgár, a szülei Palesztinából származtak, a mai Izrael területéről az 1948-as háború következtében érkeztek Jordániába.
„Jordániában születtem és ott is jártam végig az iskolát, 1984-ben ösztöndíjasként érkeztem Magyarországra, a magyar nyelv elsajátítása után a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen folytattam tanulmányaimat történelem szakon.
Az egyetem elvégzése után kötelező katonai szolgálat miatt haza kellett mennem.
1993-ban tanulmányaim folytatása miatt visszatértem Magyarországra, és felvételt nyertem a doktori program PhD-képzésére. 2001-ben egyetemes gazdaságból doktoráltam.
2002 óta arab-magyar tolmácsként és fordítóként dolgozom többek között bíróságokon, a rendőrségen, a Bevándorlási és Menekültügyi Hivatalnál és számos fordítóirodának is.
Jordánia a Közel-Kelet legbékésebb országa, az ország földrajzi fekvése miatt fontos szerepet játszik a térségben. Az országban nagyon sok látnivaló van, elsősorban történelmi műemlékekre és vallási szent helyekre gondolok, hiszen ott folyik a Jordán-folyó, az ország nyugati határán található a híres, ásvánnyal és nyomelemmel teli Holt-tenger. Délen, a sivatagban található Petra városa, az ún. sziklaváros, mely egyedülálló a világon. Onnan délebbre, a Vörös-tenger partján fekszik a gyönyörű Aqaba városa, melyet inkább ősszel, kora tavasszal vagy télen érdemes felkeresni, akkor elviselhető az időjárás, nyáron viszont nagyon meleg van.”
Csodás felvételeket találtok Jordániáról:    ••••►


BAJKÁN LÁSZLÓ angol nyelvtanár

Bajkán László (Waldorf-szülő, háromszoros apuka) végzettsége szerint angol nyelvtanár és alkalmazott nyelvész, éppen minősülő gimnáziumi tanár, párjával, Verával együtt Waldorf-pedagógus (portfólió és portfólia) és ebből következően modernkori polihisztor, akit minden érdekel, a matematikától a focin át Parsifalig, a nyelv és a költészet, egyáltalán, a titkok, a szemnek láthatatlanok, és persze a gyerekek, a kicsik és a kicsit nagyobbak. Lacinak több verseskötete, könyve jelent már meg, díjazottja volt év pedagógus-költője pályázatnak, emellett rendszeresen fordít, többek között az Ifjú Sherlock Holmes történeteinek fordítása is a nevéhez kapcsolódik. „Első verseskötetem Forrás a száj címmel látott napvilágot a szülővárosomban, Hajdúböszörményben Komjáthi Balázs A tűnődés ára című könyvének párjaként. Azóta mást is írtam, sokféle könyveket, például a legendás Titkos Angliát. Tavaly a könyvhétre jelent meg Az egyenes út című művem, amely az érzékeken túli világról szól és arról, hogy elérkezett az idő: nekünk is hozzá kell tennünk ehhez a láthatatlan titokzatossághoz valamit. Fordítok is mostanában, verseket, regényeket. Jelenleg éppen az Ifjú Sherlock Holmes lélegzetelállító kalandjain dolgozom. Egy kicsit most ebben élek.”
Ezen a ponton felmerülhet bennünk a kérdés, hogyan férnek bele egyáltalán az itt bemutatni kívánt angol utak, de nyilván ez is afféle titok, szemnek láthatatlan.
És akkor az Angol Műhely és a legendás angol utak:
„A nyarakat egy jó másfél évtizede Angliában töltöm, ahol különböző diákcsoportokkal járjuk a szigetország rejtelmes helyszíneit. Igyekszünk megérteni mindazt, ami körülöttünk látható, és hozzátenni a saját részünket a távlatokhoz odakint, és a mélységekhez idebent.
2002-ben alakult meg az ifjú angoltanárokból verbuválódott Angol Műhely Kulturális Egyesület, ennek én is alapító tagja vagyok.
Hálával tartozom ötletadó barátaimnak, akikkel ilyen nagyszerű lehetőséget sikerült teremtenünk a különleges nyelvi programok szervezésére. Ennek a civil szervezetnek a segítségével tudunk tanítványainkkal eljutni az Egyesült Királyságba évente.
Magukkal ragadnak az utak. A táj szentsége, a régmúlt és a jövő szellemisége, meghívnak egy‐egy gondolatra. Az utunk vezet minket, hogy elvigyen egy ismeretlen világ földábrái, kőkörei és legendái felé. Olyan elbűvölő szakrális helyeket sikerült felfedeznünk, ahol a mai napig érzékelhető bizonyos átjárhatóság a szellemi világ és a mi világunk között. Bennük keressük a válaszokat a múlt kihívásaira, és korunk kérdéseire. És ez által önmagunkra is.
Idén nyáron legendás utunkkal a Szent Grál, Arthur király lovagjai és az Uránusz bolygó nyomába eredünk.”
A következő angliai útról az alábbi linken találtok további olvasnivalót: Avalon Forever 2017    ••••►


BAKONYI ORSOLYA, a gasztroblogger

Akinek már volt alkalma találkozni Bakonyi Orsolya (Waldorf-szülő, négyszeres anyuka) kreatív és egyedi gasztronómiai alkotásaival, minden bizonnyal szívesen olvassa majd receptjeit, aki még nem ismeri Orsit erről az oldaláról, annak mindenképpen érdemes beleolvasni az alábbi oldalakba. Orsi több mint tíz éve foglalkozik komolyabban a konyha világával, ez az érdeklődés aztán Írországban fordult komolyabbra, ahol Orsit más világ, más emberek, más kultúra, más alapanyagok, megtapasztalások és óriási inspirációk várták. Az ételek közül a saláták világa áll legközelebb hozzá, mert, ahogy honlapján írja: „… változatos ízeikkel, textúrájukkal izgalmas, ízletes és egészséges világba kalauzolják az embert”.
Orsi több ötletét, receptjét személyesen is volt alkalmunk kipróbálni és az iskolában is több alkalommal szerzett nekünk kifejezetten egyedi, izgalmas és különleges kulináris élményeket. Látogassatok el Orsi salátás blogjára, valamint a Salátázó honlapjára, jó böngészést, ötleteket és persze nagyon jó étvágyat kívánunk!


BALOGH ZSUZSA, a CIRÓKA CSALÁDI NAPKÖZI alapítója

Balogh Zsuzsihoz (Waldorf-szülő, háromszoros anyuka) kapcsolódik a meditatív irodalmi szemlélődések és a meseterápiás szakkör életre hívása, és  csodálatos szappankompozíciók kerülnek ki a keze alól. Emellett ő a hajdúszoboszlói Ciróka Családi Napközi egyik alapítója:
„Olyan családi szálakból fonogatom a magam sorsát, amelyek arra tanítottak, hogy próbáljam megteremteni magamnak, ami hiányzik az életemből. Rani Manica malajziai származású író írta egy helyen édesanyjára emlékezve: „Anya tényleg egy pók. Egész életében a semmiből szőtt mindent: ennivalót, csodás ruhákat, szeretetet, taníttatást és tetőt a fejünk felé.” Csodálatos érzés arra gondolni, hogy mindannyian képesek vagyunk teremteni akkor, amikor gondolataink, érzéseink, racionális igényeink, fizikai ambícióink egy mágikus közös ponton találkoznak és valami újat, addig soha nem létezőt hívnak életre, s talán szerencsés esetben termőre fordítanak. Tíz éve annak, hogy egy nagyon elszánt kis csapattal megálmodtunk akkor még tipegő gyermekeinknek egy olyan helyet, ahol egy kitágított nagycsaládban tölthetik el óvodás éveiket. Szinte hetek alatt létrehoztunk egy egyesületet, rövid idő alatt megtaláltuk a családi napközit, mint hivatalosan is elismert intézményi formát, aztán (a megszépült múlt távlatából tekintve) rövid idő alatt megnyitottuk a Ciróka Családi Napközi kapuját, ahová 3-4 éves gyermekeink már úgy léptek be, mintha haza mentek volna. Elsőszülött lányom itt kezdett közösségbe járni, s most harmadik gyermekünk is innen megy iskolába. Ez alatt a tíz kerek esztendő alatt többször csúsztunk majdnem a padló alá, de hittel vallom, hogy a teremtés katartikus élményének emléke bármilyen helyzetben olyan erőket mozgósított bennünk, melyek mindig hozzásegítettek a továbblépéshez. Most óvoda van születőben. A szál tovább fonódik.
Talán ez a személyes példa itt és most, a finoman körvonalazódó gimnázium megfogalmazásánál erőt adhat ennek az iskolai közösségnek. Az origó erejét, ahol a függőleges és a vízszintes tengely találkozik…”


BATTAI ISTVÁN néptánctanár mint vőfély

„Vőfélységem kezdetei: Egy „Ujgur” közmondás olyan értékekre hívja fel a figyelmet, melyet hétköznapjainkban és hivatásunkban is képviselhetünk. Az első része számomra egyértelmű, hiszen vannak gyermekeim és ráadásul a munkámban is gyermekekkel foglalkozom. A második rész a hétköznapi életben megint csak egyértelmű, de hogyan illeszkedik a hivatásomhoz?
A dolog ott kezdődött, hogy egy kedves ismerősöm, a Motolla egyesület aktív tagjai közül, Lóczi Gábor – volt tanítványunk édesapja – kapacitált engem, hogy egy – a rokonságában lévő – hölgynek a lakodalmán legyek én a vőfély, mert szerinte „én jól meg tudnám csinálni”. Ez történt, ha jól emlékszem, 2007-ben. Előtte már elég sok rendezvényen részt vettem, több „x” éves színpadi rutinnal rendelkeztem, de rövid gondolkodási idő után úgy éreztem, hogy ez nagy falat lenne nekem, inkább hagyom a gyakorlottakra, a profikra! Ajánlottam vőfélytársaim közül többet is, akik egész biztosan nagyon jól meg tudnák csinálni, már csak azért is, mert gyakorlott vőfélyek voltak, de valamiért a kedves ismerősöm hajthatatlanul ragaszkodott a jelenlétemhez. Nem volt mit tenni, én ennek az „erőszaknak” engedve, 2-3 hét után igent mondtam! Akkor még csak sejtettem, hogy milyen feladatot vettem a nyakamba, de már nem volt visszaút. Az esküvőt megelőzően több hétig tanultam az akkor még ismeretlen köszöntőket (természetesen az akkori minimál programban is több oldalra rúgott a mennyiségük), búcsúztató verseket és minden ceremóniát, ami egy klasszikus vőfély feladataiba tartozik. Minden rafinériámat be kellett vetnem, hogy ne maradjak szégyenben. Azt gondolom, ez sikerült is, pláne ha a visszajelzéseket és az elmúlt éveket is figyelembe veszem. Rákövetkező évben, az életem első lakodalmából visszatérően megkeresett egy kedves volt vendég és felkért, hogy vállaljam el a vőfélyi feladatokat a gyermekének a lakodalmán. Ezek után már nem volt megállás! Évről évre egyre több lett a felkérés és jelenleg is már tudom, hogy hol töltöm a nyári hétvégéim egy részét…
A vőfélyi szerep – vagy ahogy más vidékeken hívják: gazda, vőfi, vőfény – egy nagyon szép, nagyon összetett hivatás, elhívás! A szó nemes értelmében vett szolgálat, ami a házasság szent kötelékét szolgálja! (Itt meg kell jegyeznem, hogy a vőfély nem összekeverendő a mai ceremóniamesterrel vagy a mókamesterrel!) Kell hozzá egy nagyfokú elköteleződés, alázat, empátia, kommunikációs készség, találékonyság és sorolhatnám még, hogy a jó vőfély milyen tulajdonságokkal kell rendelkezzen, mint ahogyan azt az 1800-as évekbeli debreceni vőfélycéh működési leírásában olvashatjuk is. Ezek mellett számomra továbbra is fontos, hogy merítsek a régmúlt hagyományaiból és szeretem megmutatni, hogy ezek a szokások nagyon szépen, harmonikusan összehozhatók a mai modern kori igényeinkkel. Szeretem a mókát, a humort és az igényes szórakozást. Fontosnak tartom a mulatság mellé tenni a szentséget, melyek egy-egy rítus formájában jelennek meg a lakodalmakban. Ezek a szokások jelenlétükkel láttatni engedik számunkra az utat, honnan érkeztünk és mi felé tartunk. Ezektől lesz számomra IGAZ az a nap, amelyet az emberélet nagy fordulói közt tartunk számon. Örülök, hogy rátértem erre az útra, leginkább azért, mert sok felejthetetlen emlék születésének lehetek a részese!”
„Ősi népszokásaink garmadával vannak,
De ha nem őrizzük, szanaszét szaladnak.
Elkallódnak sorban, elfelejtjük mindet.
Pedig unokának emléket ez hirdet.”
/Sólyom József: Földesi lakodalom című népi játékból/ 


BORNEMISSZA PANNA Waldorf-babái

Az iskolánk és a Kikelet Waldorf Óvoda életét jól ismerők számára nem kell bemutatni Bornemissza Pannát (négygyermekes Waldorf-szülő), akit ezúttal a Waldorf-babák és a babavarrás világa felől szeretnénk figyelmetekbe ajánlani.
Panna a Waldorf-oviban találkozott először babavarrással: „Kedves óvónénink vezetett be ebbe a világba, ami rögtön nagy szerelemmé vált. Öröm volt látni az akkor 2 éves lányomat, ahogy le sem tette azt a kis egyszerű babát, amit varrtam neki. Azóta több mint 100 babát megvarrtam már, de mindre emlékszem, soknak egészen különös története van. Legjobban azt szeretem, ha megkeresnek, hogy szeretnék babát, és megbeszéljük, hogy az milyen legyen. Fontos hogy kinek készül!
Mert hát….. minden baba más, ugyanolyat lehetetlen készíteni. A jó minőségű alapanyagok beszerzésétől, a tervezésen, a ruhákon át az állandó tanulás, új technikák kipróbálása lehetővé teszi, hogy ne váljon monotonná a készítés. Panna azt mondja, babát varrni legalább olyan jó, mint babát kapni – ezért is szokta sokszor felajánlani ismerős anyukáknak, hogy ne vele varrassák a babát, hanem szívesen megtanítja őket rá.
„Én is áldással gondolok arra, aki engem vezetett, és legjobban, legtöbb szeretettel egy édesanya tud babát varrni a gyerekének. Így ha van rá igény, szoktam babavarró tanfolyamot is tartani. Az iskolában is szívesen segítettem a babavarrásban a hatodikosoknak, nagyon szép egyéniségű babák születtek.”
Panni babái, a babavarrás és a Waldorf-babák:    ••••►

Waldorf-baba kontra Barbie: Természetes játék a képzelőerőért
(csaladhalo.hu / Gyarmati Orsolya  2013. 04. 16. 18:01) ••••►


A CSUKÁS család és a Waldorf

Azt szeretném elmesélni, hogy mi hogyan és milyen úton kerültünk a Waldorf-iskolába.
A nagy fiúnkkal, Lehellel iskolaválasztás előtt álltunk…. Eddig talán lehetne egy szokványos történet.
Lehel korán, már a 25. héten született meg, 850 grammal. Ráadásul egy fejlődési rendellenességgel is: rákolló kézzel. Sajnos az állami oviban megbélyegezték, fogyatékosnak tartották, testi és szellemi értelemben egyaránt! Mert Ő más volt!
Vittük különböző foglalkozásokra és fejlesztésekre. Éreztük, az állami negatív rendszer” nem nekünk való, és nem akartuk, hogy egész életére meg legyen bélyegezve. Hiszen különleges és egy értékes kis ember!
Más szálakon keresztül megismerkedtünk a Bornemissza családdal. Ők ajánlották a Waldorf-iskolát. Pikk-pakk lebeszélték a találkozót az iskolával.
A Waldorf-suliba lépve nagyon meglepődtünk. Hiszen ismeretlenül is arra törekedtek, hogy hogyan tudnak segíteni, hogy ebből az adott helyzetből hogyan lehet kihozni a legjobbat, mi a legjobb Lehelnek. Beülhettünk a főoktatásokra, megnézhettük a szakórákat. Beszélgethettünk a tanárokkal. Egyből feltűnt, hogy mennyire furcsák itt a tanárok! Ennyi pozitív és segíteni akaró embert egy csokorban nem láttam még!
Amikor elkezdődött Lehelnek az iskola, mindig félve mentem az osztálytanítónkhoz, Ági nénihez és a szaktanárokhoz. Vártam a sok negatív kritikát és megjegyzéseket. De mindig csak a pozitív megjegyzések és a lelkes beszámolók hangzottak el! Miben jó, mi mindent csinál, mi az, amiben ügyes. Ahogy telt az idő, láttuk Lehelen az apró kis változásokat. Megnyugodtunk!
Lehelt elfogadták és befogadták az osztálytársai. A kis Micimackónk megtalálta a helyét!
Az iskola pozitív és más” légköre nem csak Lehelnek segített! Sokat tanultam, bár van mit fejlődni nekem is…
Érdekesek, felkavaróak és tanulságosak voltak Martin Keizer művészetterápiás kurzusai. Itt sikerült megértenem és teljesen elfogadnom Lehelt. Amikor a saját bőrömön megtapasztaltam, milyen érzés, amikor másképp látok egy adott tárgyat, mint a többiek…, az volt ám a nagy felismerés :) Nagy kihívást jelentett minden egyes foglalkozás. Nehéz volt, úgymond, nyomot hagyni… de megérte!”


ELEK TAMÁS kőcsodái

Ha vendég érkezik iskolánkba, jellemzően sok dicséretet, elismerő visszajelzést kapunk a máshol nem tapasztalható ötletek, színek, díszítések, hangulatok miatt – ami számunkra megszokott és mindennapos, azt a kívülről jövő, másfajta iskolához szokott szülők, látogatók rögtön észreveszik és értékelik. Amiben biztosak lehetünk: az iskolaépületben és az udvaron minden belépő vendég meg fog állni és rá fog csodálkozni Elek Tamás (Waldorf-szülő) festett, díszített kőcsodáira és kreatívabbnál kreatívabb művészi munkáira. Tamás az iskola hajdúszoboszlói csapatának oszlopos tagja és többen hajszobrászként is ismerhetik. Annak, aki nem találkozott még a Kővilág csodáival, szeretnénk figyelmébe ajánlani Tamás nyilvános Facebook-oldalát, ahol részletesebben is ismerkedhetnek Tamás munkáival.    ••••►


FARKAS ENIKŐ DIÁNA és a jelnyelv

Farkas Diána osztálytanító, vallás- és fejlesztőtanár, valamint Waldorf-szülő életét végigkísérte a jelnyelv. Ahogy írja: …az unokatestvérem siketen született, rengeteget találkoztunk és játszottunk együtt. Természetes volt a vele való kommunikáció, jártam vele siket diszkóba és a Siket Szövetségbe is. És persze nagyon sok kérdés merült fel bennem a siketek világával kapcsolatban: Vajon milyen lehet hangok, zene, hallott szavak nélkül élni? Csak a szemünkre támaszkodni, és nem élni át, milyen egy-egy szerelmes szó elhangzása, gyermekünk első sírása vagy például a harangzúgás. Milyen lehet siketen élni?”
Dia középfokú jelnyelvi vizsgát tett főiskolás korában, többször fordított templomban, és kutya temperamentumvizsgán is. Szeretné, ha minél többen megismernék a jelnyelvet, mert „…ez egy teljesen más világ, más nyelv, amely attól függetlenül, hogy nem hangosan folyik, ugyanolyan kifejező tud lenni, mint a beszéd – talán azzal, hogy a siketek nem hallanak, a testbeszédre, a mimikára, a gesztusokra sokkal jobban odafigyelnek, és sokkal hatékonyabban tudják kódolni ezeket, mint mi.
Azt szeretném, hogy ne húzódjanak el a gyerekeink, ha meglátnak egy jelelő párt, hiszen olyan világot ismerhetünk meg általuk, amelyről az emberek nagy része semmit sem sejt…
Láthatóság: nem a láthatósági mellényről szól ez a pont, de a lényeg ugyanaz: a látókörünkben, szembefordulva, jó megvilágítás mellett zajló, zavaró tényezőktől mentes kommunikációs helyzetben egyenlő eséllyel tudnak részt venni a beszélgetésben.
A nyolcadik osztályt már megérintette ez a világ, hatalmas odaadással és lelkesedéssel gyakorolják a gyerekek a jelnyelvet. Gréti pedig éves munkájául választotta ezt a témakört, …hát ez a célom.”
A jelnyelvről:    ••••►


A német anyanyelvű DIRK FRANKE életútja

„1963-ban Güstrow-ban, a volt NDK északi részén születtem. Két bátyámmal együtt egy kis faluban nőttem fel. Édesapám állatorvos, édesanyám gyógytornász. Az első osztály után már kevesbé figyeltek a házi feladatainkra, legtöbbször kint voltunk, pl. a közel erdőben. Sokat rajzoltam, olvastam, barkácsoltam. A falusi általános iskola és a güstrowi gimnázium után a távoli Halle-ben (Lipcse mellett) egy matek- és fizikatagozatos gimnáziumban tanultam, majd ott érettségiztem. A katonaság után a hallei művészeti főiskolán ipari formatervezést tanultam. 1987-ben egy – a budapesti iparművészeti főiskola tanulóival közös – nyári táborban, egy vogtlandi (dél NDK) skanzenben ismerkedtem meg Ágival 1990-ben. Éppen a rendszerváltási időben volt a tanulmányaimnak vége, nyitva voltak a határok. Berlinbe költöztem, a város a fal leomlása után az egész Németország kicsinyített mintája volt: 2/3 nyugat, 1/3 kelet egyben. Tele voltak a boltok nyugati termékekkel, már nem érdeklődtem a dizájn iránt. Szabadúszóként „ezermester-munkákból” éltem. Két évig hetente nyilvános szociálökológia témájú előadássorozatot hallgattam, amit egy visszatért NDK disszidens (R. Bahro) tartott. Önismereti kurzusokon, pl. ZEN-orientált lelkigyakorlatokon vettem részt, aikidóztam, argentin tangót táncoltam, Franciaországba, Olaszországba jártam, ami korábban nem volt lehetséges. Közben újra tanulni kezdtem, pszichológiát. Heti két napon teherautósofőr voltam, pénzt keresni. Azt tapasztaltam, hogy az egyetemi pszichológia távol van az élő ember életétől. Német nyelvtörténetet is hallgattam, majd négy év után otthagytam az egyetemet. Egy kis nyelviskolában egy tanárkurzust végeztem német mint idegennyelv szakon („Lehrer für Deutsch als Fremdsprache”). Arra gondoltam, hogy majd pár évig külföldön tanítok. Ebben az időben újra kezdődött a kapcsolatunk Ágival, a végén megházasodtunk. Így kerültem Magyarországra. Először Dunaújvárosban – ahol Ági felnőtt – éltünk. Aztán Baranyában vettünk egy régi parasztházat, egy volt sváb faluban. Pécsett született Mária. Itt-ott nyelvtanárként, fordítóként dolgoztam, majd mind a ketten a Magyar Telekomnál találtunk munkahelyet. Bernát is Pécsett született. A munkát áttelepítették Debrecenbe, mi is a munka után ide költöztünk. Itt az IT-Servicesnél dolgozunk. Mária az első két osztályt egy másik iskolában végezte, nagyon jól teljesített, de suli után feszült, ideges volt. Egy másik, már waldorfos apukától kaptuk a tippet, és így kerültünk ide. Bernát már az első osztálytól kezdve idejár, és mindkettőn látszik, hogy jól érzik magukat.”


GULYÁS-CZIBERE ANIKÓ  Waldorf-szülő, -tanár és újságíró

„A hét 2 napján tanár vagyok, másik részében szülő… Vagy mindig mindkettő? Mikor hogy. Kanyargós út hozott ebbe az iskolába, de azóta tudom, véletlenek nincsenek. Néhány év állami iskolai gyakorlat után egyik napról a másikra felmondtam, nem bírtam tovább csinálni. Akkor úgy éreztem, tanítani sem akarok soha többé. Így nem. Pár hónap múlva már a Waldorf-képzésen találtam magam, nagy magabiztossággal, a tudatlanok pimasz magabiztosságával (addig Waldorf-iskolát sem láttam belülről, Steiner neve ismeretlen volt, minden tudásom pár Vekerdy-könyv volt). Nulla kézügyességgel, konkrétan egy gombot sem tudtam felvarrni, döbbenettel hallgattam, hogy az osztálytanító kézimunkát is tanít… Közben voltam újságíró (a civishir.hu az én „gyermekem” is), honlapot alapítottam, szerkesztettem, lektorkodtam, egy magánkórház honlapjára írtam tartalmat. A képzésen tanultam meg horgolni, azóta is szenvedéllyel űzöm… Főleg állatokat horgolok (ezek az amigurumik), netről tanultam. Így találkozott össze életem 3 nagy szerelme, az (újság)írás, a horgolás és az iskola. És közben rájöttem: az alkotás tesz igazán szabaddá. Azóta pedig mindennél jobban hiszek a szabadságban és a szabadság felelősségében.”


HERMANN BEÁTA harmóniája

„Örömmel olvastam, hogy a 8. Szent György-napi Forgatagon lehetőség van saját készítésű holmik árusítására is. Gondolkodtunk, hogy a mi családunk mivel tudna részt venni a vásáron. Az elmúlt években több festményt is készítettem, és a férjem adta az ötletet, hogy az egyiket ajánljuk fel licitálásra az iskolai alapítvány javára.  ••••►
Már gyerekkorom óta hobbi szinten alkotok, saját készítésű rajzok, grafikák, festmények vesznek körül otthonunkban. A felajánlott 80×80 cm-es olajfestmény egy nyolcrészes mandala sorozat egyik alkotása. 
Életemben mindig kerestem az utat a boldogsághoz. Sok jó és rossz dolgot éltem át, de egyet megtanultam, hogy nem a hely, ahol lakom, és nem a pénz, amivel rendelkezem hozza meg a boldogságot, hanem a Harmónia, amivel körülveszem magam. Csodálattal tölt az Univerzum harmóniája, a színek, a formák összekapcsolódásának végtelen lehetősége. A nappal és éjjel, a hideg és meleg, a sötétség és világosság összehangoltsága ihlette a képet is, amelyet a vásáron szeretnék bemutatni. 
De nem csak én vagyok a családban, akit örömmel tölt el az alkotás. Férjem a lakberendezés, a kertépítés terén szereti kibontakoztatni képességeit. A változás az élet velejárója, és ha képesek vagyunk alkalmazkodni környezetünkhöz, a kihívásokhoz, és abban valami újat létrehozni, az mindig meghozza gyümölcsét, és pozitív dolgokra sarkall.
Amikor úgy döntöttünk, hogy 7 év után visszaköltözünk Magyarországra, szerettük volna, hogyha kisfiúnk olyan inspiráló környezetbe kerülne, ami őt is alkotásra ösztönöz. Ahol az életet más szemmel látók vennék körül, ahol nem csak a teljesítmény számít, ahol az emberi értékeket fontosnak tartják. A Waldorf-iskolai rendszerről korábban nem hallottunk. Válaszként elképzelésünkre az interneten bukkantunk rá a Napraforgó Iskolára. Olvastunk az oktatási módszerekről, véleményeket kutattunk, és Dorián eddigi iskolalátogatása bizonyította fejlődésében, hogy jó irányban haladunk. 
Örülünk, hogy vannak olyan tanítók, akik felvállalják a sokszor nem egyszerű feladatokat a gyerekek érdekében. Örülünk, hogy rátaláltunk az iskolára és vele együtt nagyszerű emberekre, kezdeményezésekre. Örülünk, hogy részesei lehetünk egy szebb jövő megálmodásában és életre keltésében…”


A holland KEUTER CSALÁD

A Waldorf-közösségek kulturális kreatív közösségként sok különféle színnek, gondolatnak, élettapasztalatnak adnak teret és egyben lehetőséget arra, hogy minőségeiket összeadva, egymást erősítve éljenek egymás mellett a Waldorf-pedagógia és -életszemlélet keretei között. Amikor néhány évvel ezelőtt megtudtuk, hogy holland gyerekek érkeznek az iskolába, nem gondoltuk, hogy nem telik majd el sok idő, amikor magától értetődően haladjuk meg a nyelvi-kulturális különbségeket, és Lea, Febe, Christy, Gerrit és a szülők, Prisca és Hessel úgy lesznek közöttünk, mintha mindig velünk lettek volna. És hogy mit keres egy holland család Debrecenben és mi vezette őket, hogy megtanuljanak magyarul? Ehhez Hessel, az édesapa írt – remek magyarsággal – néhány gondolatot:
„Már többször hallottuk, hogy elmennek emberek külföldre dolgozni, például Hollandiába.
De nem sokszor fordul elő, hogy onnan jönnek ide. Tudni kell, hogy Hollandiában református lelkész voltam. Különböző gyülekezetekben szolgáltam, de adott pillanatban mind én, mind a feleségem, Prisca úgy éreztük, hogy Isten hív minket misszióra. Többször meglátogattuk Magyarországot, és meggyőződésünk lett, hogy feladatunk van a romák felé. Feladtuk a munkánkat Hollandiában és 2012-ben ideköltöztünk Debrecenbe.”
Az élet kezdetben persze nem volt egyszerű, főleg a kommunikáció terén adódtak nehézségek: „Annak ellenére, hogy már több nyelvtanfolyamot csináltam, mégis nagyon nehéz volt kommunikálni az emberekkel. A két nagyobb gyerekünknek iskolába kellett menniük, a két kisebbnek óvodába. Az egyik barátunknak a felesége – Timi néni – a Waldorf-iskolában dolgozott, és igazából rajta keresztül kerültünk ide, ebbe az iskolába. Nagyon örülünk annak, hogy ilyen befogadó közösségbe kerültünk be. A gyerekek örömmel járnak iskolába.”
Hessel jelenleg nehéz sorban élő romák között teljesít szolgálatot: „Ehhez a munkához az kell, hogy felépítsünk személyes kapcsolatokat az emberekkel, hogy kezdjenek bízni bennünk, és hogy lássák, hogy hosszú távú munkát jöttünk végezni. Közösséget felépíteni nem egy egynapos munka, főleg a romák között, és Isten segítsége nélkül lehetetlen lett volna. Sok magyar csodálkozik, hogy a romák miatt jöttünk ide Hollandiából. Sok embernek rossz tapasztalatai vannak a romákkal, és tudjuk, hogy nagyon sok előítélet van, mindkettő oldalról.” Hessel hozzáteszi, lehet, hogy talán éppen ezért kapták ezt az elhívást, mert „…külföldiként nekünk nincs olyan múltunk, mint a magyaroknak a romákra tekintve – annak ellenére, hogy megvannak már a tapasztalataink és a csalódásaink.”
És hogy meddig maradnak Magyarországon?
„Még nem tudjuk, hogy meddig maradunk itt. Magyar kifejezés szerint ‘Isten tudja’. Természetesen néha-néha visszamegyünk Hollandiába látogatóba. Néha tör ránk egy furcsa érzés, hogy hol van az otthonunk. Egyre jobban rájövünk, hogy lehetséges, hogy nincs meg ezen a földön…. vándorlók vagyunk.”    ••••►


KISS RÓBERT, a jógázó suttogó

„Kiss Robiról (háromgyerekes Waldorf-szülő) két szó juthat eszünkbe: növényekkel-állatokkal suttogó és jóga. Robi szereti a minél egyszerűbb dolgokat, a gyerekek nagy barátja, és persze azt is tudjuk Robiról, hogy a mozgás szinte minden formáját imádja, a focit különösen. Szülői fociról azt is tudjuk, hogy ha nála a labda, egy időre le kell mondanunk róla, és kapusnak lenni sem életbiztosítás ilyenkor. Robival kapcsolatban párja, Tatár Marianna osztott meg velünk néhány gondolatot:
Robi Debrecen belvárosában kisebb urbánus farmot alakított ki a családi háznál, jelenleg sok kacsával, kakassal, tyúkkal, nyuszival és az agarakkal, amik gyerekkora óta a szenvedélyét jelentik. Három agarával és éppen aktuális, még ölben levő gyermekével a legteljesebb nyugalomban sétálva, biciklizve igen látványos elemei a Békás-tó és környékének… Mostanában az íjászat is bekerült a képbe, s újabban lovat szeretne ide, az egyetem mellé. Ennek kimenetele még kétséges… Az udvaron álló óriási jurta pedig a jógaórák helyszínét jelenti, amire többen is járnak az iskolából. A jurtában kályha tüze adja a meleget ilyenkor télen,  különleges hangulatban lehet Robival jógázni. A családnak a jóga nem csak egy mozgást, vagy egy divatot jelent. Segít minket a gyerekes mindennapjainkban, a nehézségeink kezelésében, egy egészségesebb életben, csendesebb elmében. Tulajdonképpen ez az igazi jóga.”
A Belső Csend Jógastúdió munkájáról még több információ:   ••••►


KOVÁCS-PETROFSZKY ZSANETT  Hanga-képviselő

Kovács-Petrofszky Zsanett (Waldorf-szülő) a Hangák körében és a környezettudatosság terén munkálkodik.
És hogy kik/mik azok a Hangák?
„A Hangák egy támogató, egymást segítő, zöld, női közösség, a jobbító szándék iránt elkötelezett, nyitott csapat. Számukra fontos a közösség ereje, a környezettudatosság, a hazai termék iránti elkötelezettség, lehetőség teremtése nők számára, hogy aktív tevékenység formájában formálhassák környezetüket, valamint alapítványok, egyesületek támogatása adományozási rendszerben.”
A Hangák környezetbarát termékei minden „zöld” háztartásban és közösségben jól használhatók:
„Nem szélsőségekben gondolkodom, hanem praktikus, köztes megoldásokban. Olyan lehetőségeket keresek a háztartásban, amelyekkel hozzá tudok adni a környezetem kíméléséhez, amelyek barátjául hívják a természetet, ihletet merítenek a gyümölcsök, növények illatából, kellően hatékonyak, és árban is megfelelőek. Ezeknek a termékeknek a legtöbbje korábban számomra ismeretlen volt, nem találkoztam velük a boltok polcain. Egyre többet ismerek meg belőlük, és használom, ajánlom azokat másoknak is, akik szeretnének kicsit ökosabban élni, takarítani, mosni, mosogatni, tisztálkodni, szépítkezni.”
A Hangákról bővebben:    ••••►


dr. KOZÁK LAJOS, az elkötelezett természetvédő

Kozák Lajos (háromgyermekes Waldorf-szülő) biológus, egyetemi oktató, a Bocskorszíj Társaság ötletgazdájának és vezetőjének környezetvédelemről vallott gondolatai:
„Vajon a nagyszülők szőlőskertjében és háztáji gazdaságában eltöltött hétvégék és nyarak, az általános iskolai biológia tanár, vagy a természetjáró sulis évek előadásai és kirándulásai tettek-e azzá, aki vagyok?
Szerintem inkább ezek segítettek megmaradnom annak, akinek mindenki születik: az anyatermészet szerves részének. Bár a középiskolás évek meghatározó tanárai elvittek a történelem, irodalom és a nyelvek világának irányába is, de végül mégis a természethez való erős kötődésem maradt a meghatározó, és így váltam biológussá, természetvédővé.
Fontosnak érzem, hogy biológusnak lenni az egy szakma, de természetvédőnek lenni inkább életfelfogás, ami bármely képzettségű ember számára alap hozzáállás kellene, hogy legyen. A mindennapjainkat meghatározó urbánus környezet, a globalizáció és a fogyasztói társadalom, a mindennapi mókuskerék sokakat messze visz ettől, és jelenleg a világ egésze egy fenntarthatatlan irányba tart. Vallom, hogy nem a véleményünk, hanem a példánk alapján fog megváltozni a világ. Így bár az egyetemi oktatáson és kutatáson keresztül a természetvédelem számomra szakma is, sokkal fontosabbnak tartom a mindennapi életünk perceiben megvalósuló mintaadás jelentőségét.
Többek között ezen okból vagyunk itt, ebben az iskolában, ebben a szellemiségben, és ez vezetett például a Bocskorszíj Társaság életre hívásakor is. A természetben eltöltött közös családi-baráti órák, napok, az élmények, a közben látott minták kitörölhetetlenül benne maradnak gyermekeinkben, jótékony hatással vannak ránk, és egymással való kapcsolatainkra is. Közös kirándulásainkra, biciklis túráinkra, élménybeszámoló előadásainkra nagy szeretettel várunk továbbra is mindenkit.
Ha pedig valaki a környezet- és természetvédelem aktuális kérdésköreiről, problémákról és megoldási lehetőségekről, érdekességekről szeretne tájékozódni, azok számára szívesen ajánlom böngészésre az Ecolounge talán kevéssé ismert zöld portálját: ••••►


RÉZ-NAGY ZOLTÁN evangélikus lelkész

Réz-Nagy Zoltán (négygyermekes Waldorf-szülő) viszonylag későn vált szülővé: „35 éves voltam, amikor első fiunk megszületett, és éppen emiatt költöztünk Budapestről Debrecenbe, mert valahogy nem tudtuk magunkat gyerekes családként elképzelni a Keleti Pályaudvar közelében lévő Damjanich utcában.
A család békés életébe Vekerdy Tamáson keresztül érkezett meg a Waldorf: Már gyermekünk megszületése előtt is érdeklődve olvastuk feleségemmel Vekerdy Tamás gyerekpszichológus könyveit, cikkeit, és hallgattuk rádiós megszólalásait. Neki köszönhető, hogy minket a Waldorf-pedagógia is érdekelni kezdett. Úgyhogy Debrecenben gyerekeinket Waldorf-óvodába járattuk, és aztán következhetett a Waldorf-iskola, ahová immár a negyedik fiunk is jár. Lelkészek, egyházi szolgálatot teljesítő szülők, tanárok esetében rendszerint felmerül a kérdés, hogyan tudják összeegyeztetni a vallást és az antropozófiát, ez Zoli esetében is megtörténik esetenként: Lelkészként néha nekem szegezik a kérdést, hogy miért nem egyházi iskolába járatom a gyerekeimet? Erre az a válaszom, hogy egyrészt nem osztom a teológusok egy részének elhamarkodott és emiatt elmarasztaló véleményét Rudolf Steiner filozófiájáról, másrészt az egyházi fenntartás többnyire nem jelent radikális módszertani különbséget az önkormányzati-állami fenntartású intézményekhez képest. Zoli a különféle Waldorf-szemléletmódok közül a későbbiekben is Vekerdy Tamás gondolatvilágához kapcsolódik elsősorban: A Waldorf-pedagógiai módszerek – főleg ahogy azt Vekerdy Tamás artikulálja – szerintem mindenképpen megismerésre érdemesek, és hozzáteszem, követendőek is, ebben van még hova fejlődni a mi iskolánknak is.
Zoli egy személyes találkozását is figyelmünkbe ajánlja Vekerdy Tamással: 2008-ban lehetőségem nyílt arra, hogy egy nyilvános előadáson Budapesten Vekerdy Tamás lehessen a beszélgetőpartnerem a „Tiszteld atyádat és anyádat” parancsolat témájában. Ez a beszélgetés a Luther Kiadó gondozásában meg is jelent könyv formájában.” A könyvről itt találtok további részleteket:    ••••►


RÓZSA NIMRÓD és Japán

„Japán feleségemmel, Chiharuval, (a neve azt jelenti, hogy ezer tavasz), és két gyermekünkkel, Yoshival és Takival élünk kis tanyánkon, ahol tartunk néhány kecskét, kutyákat, tyúkokat és gyöngytyúkokat. A japán iránti máig tartó vonzódásom az Aikido nevezetű harcművészettel kezdődött. Az első edzésen, mikor megnéztem (ez utólag tudatosodott bennem), egy különleges légkör fogadott. Az edző – későbbi szeretett mesterem és jó barátom (aki azóta sajnos eltávozott közülünk) – halkan, mosolyogva beszélt, barátságos, laza, de ugyanakkor nagyon fegyelmezett, végig a mozdulatokra és az emberekre összpontosító viselkedése lenyűgözött, ilyet előtte nem láttam soha. Konkrétan azt, hogy nincs erőszak, büntetés, fenyítés, az emberek megalázása, és mégis egy hatékony, mindenkinek a testi és szellemi fejlődését segítő, jó hangulatú közös munka folyt. A közösség célja közös: segíteni egymást a fejlődésben. Ilyen gondolataim voltak: ha ez az ember a családjában, a környezetében is meg tudja valósítani ezt az erőszaknélküli, mégis jól működő módszert, akkor ezt nekem is meg kell tanulnom, el kell lesnem, a közelében kell lennem, különben soha nem lehet igazán harmonikus, boldog életem. Ezért kezdtem el aikidózni, és ezt próbálom eltanulni a mai napig is a japán kultúrából, a japánoktól is.
Azelőtt csak a két véglettel találkoztam: fenyítés, tekintélyelvűség = van fejlődés, vagy baráti társaság, jószándékú, kedves emberek társasága, viszont ilyenkor a megszokott kis komfortzónájából senki sem akart kilépni egy tapodtat sem – ezért ez utóbbit időpazarlásnak éreztem.
A Waldorf-iskolában azonban ugyanezt a fentebb leírt, középutas légkört találtam meg, a tanárok, szülők, és a sokszor huncut, felszabadult gyerekek láttán, és nevetésüket hallván érzem, hogy itt valami más értékrend van a háttérben, más törvényszerűségek szerint működnek a dolgok és ezt csodálatosnak tartom.
Az Aikido mellett elkezdtem tanulni a japán nyelvet, majd 6 év nyelvtanulás után kiköltöztem Japánba egy évre, itt ismerkedtem meg Chiharuval. Magyarországra visszaköltözve két év japán-magyar tolmácsolási munka után-közben megszületett Yoshi (a neve azt jelenti, hogy jó lélek), megalapítottuk a feleségemmel a Japán Nyelviskolánkat, azóta japán nyelvoktatással, fordítással, tolmácsolással foglalkozunk. Időközben már 3 éves a kislányunk, Taki is, akinek a neve azt jelenti, hogy sok boldogság J
Facebook oldalunk:  ••••► és honlapunk:  ••••►
Egy idézettel zárnám a bemutatkozásunkat, ami lehet, sokatoknak már közismert lesz, de nekem nagy örömet jelentett, amikor rátaláltam: „A nevelésben három eszköz alkalmazható sikeresen: a büntetés, a becsvágy felkeltése és a szeretet. Ami az első kettőt illeti, arról a Waldorf-iskola lemond.”  (Rudolf Steiner)”


SIPOS GYULA, a Jazz in the Shade tenor szaxofonosa

Sipos Gyula (Waldorf-szülő), iskolánk egyik önkéntes rendszergazdája zenészi oldaláról is ismert: a Jazz in the Shade kéttagú zenekar tenor szaxofonosa, formációjuk jazz örökzöldekből exkluzív háttér- és szalonzenét játszik.
Egy igazán kellemes és könnyed sambát ajánlunk mindenki figyelmébe, mely garantáltan színt visz a szürke és kellemetlen napokba.
Jazz in the Shade:  Antonio Carlos Jobim (híres portugál zeneszerző) No More Blues számának feldolgozása:    ••••►


SIPOS SÁNDOR szervezetfejlesztő 

„Ahogy a Waldorf-iskolában a gyermekek fejlesztésével (és nem csupán tanításával) foglalkoznak a lelkes tanítók, tanárok, én a felnőttek fejlesztésén munkálkodom. Ez legalább olyan izgalmas és kihívásokkal teli, mint gyermekekkel foglalkozni. Elsősorban cégek, vállalatok felkérésére dolgozom. Az általuk adott megbízások során a fejlesztés tág fogalom: mindent magába foglal, amit abból a célból teszek, hogy egy munkahelyen az emberek egyszerre érezzék jobban magukat és végezzék sikeresebben a munkájukat. Azt gondolnánk, hogy az előbbiből következik az utóbbi, pedig sokszor az a tapasztalatom, hogy a sikeres, eredményes és legfőképpen: értelmes munka lehetősége szinte mindig magával hozza az elégedettséget, az örömöt, a „jól érzem magam a bőrömben” érzését. Amikor fejlesztek, nekem mindkét oldal egyformán fontos, mert tudom, hogy valójában elválaszthatatlanok egymástól.
A leggyakrabban készségfejlesztő tréningeket tartok vezetőknek és nem vezetőknek egyaránt, a legkülönfélébb készségterületeken, a kommunikációtól az időgazdálkodáson keresztül a projektmenedzsmentig számos témában. Ezek a csoportos, 10-15 fővel zajló alkalmak egyszerre játékosak és komolyak: fontos és gyakran mélyreható változásokra törekszünk szórakoztató, vicces, de nagyon is tanulságos tréninggyakorlatok segítségével. Hasonló ez ahhoz a módszertanhoz, ahogy gyermekeinket fejlesztik a Waldorf-iskolában: mozgunk, kiscsoportban működünk együtt, valós problémákat oldunk meg, kézműveskedünk, festünk-rajzolunk teremben és a szabad levegőn egyaránt. Kihívásnak tűnhet felnőtteket ilyen tevékenységekre rávenni, ezekbe bevonni, és ez valóban fontos része a fejlesztői munkának. Mivel azonban én magam hiszek ezen módszerek működésében és értékesnek tartom a fejlesztési célokat, ez a hitelesség inspiratívan tud hatni a résztvevőkre is.
Hiszen a célok valóban nemesek és értékesek: segíteni az embereket abban, hogy érthetőbben fejezzék ki gondolataikat; hogy felvállalják saját érzéseiket maguk és mások előtt; hogy veszekedés nélkül tudjanak megegyezésre törekedve beszélgetni; hogy megtanulják az idejüket a valóban fontos dolgokra priorizálva használni; hogy képesek legyenek bármilyen projektet kevés munkával és sok eredménnyel végigvezetni (beleértve akár egy iskolai vagy családi program megszervezését, hiszen ezek is projektek).
A tréningeken kívül szervezetek és folyamatok fejlesztésével is foglalkozom. Ez is nagyon izgalmas terület: egy cég, intézmény vagy ezeken belül egy kisebb csapat tagjainak segítek feltérképezni saját működési folyamatukat, megtalálva annak erősségeit és fejlesztendő pontjait. A saját folyamatainkra való rátekintés ezután már szinte magától beindítja a működés gócpontjainak fejlesztését. A munkatársak saját maguk kezdik el megváltoztatni korábbi megszokott sémáikat, rutinjaikat, és kitalálni az új működés szabályait, viselkedési elvárásait és alapértékeit.
Mint valószínűleg a fentiekből kiderült, nagyon lelkesít, amit csinálok, illetve amit munkámmal lehetővé teszek másoknak. Az igazán izgalmas dolgok ugyanis mindig ott kezdődnek, ahol az én munkám véget ér: amikor az emberek, csapatok, szervezetek maguk kezdik el továbbvinni a tanultakat, tapasztaltakat a saját további fejlődésük érdekében. Erre a lelkesedésre szükségem is van, mert rengeteget utazom: megbízóimat az ország legkülönbözőbb pontjain találom Szentgotthárdtól Nyíregyházáig. Ilyenkor feleségem, Timi „tartja itthon a frontot”, aki maga is fejlesztő szakember: egyéni coachinggal foglalkozik közös vállalkozásunkban. Ő nem csak cégek, hanem magánemberek fejlesztésével, segítésével is foglalkozik, egyszer biztosan ő is ír magáról néhány szót ebbe a rovatba. Akit addig is érdekelnek a további részletek, látogasson el honlapunkra:    ••••►


SÓVÁGÓ CSABA, az Alföld Színpad vezetője

„A debreceni Alföld Színpad 1971-ben alakult. Az elmúlt 45 évben több mint 120 bemutatója volt, színes repertoárján a görög tragédiától a mesejátékon át az abszurdig minden műfaj megtalálható. Több mint 400 színjátszó fordult meg itt, a színpad több európai országba és Indiába is eljutott. Számtalan fesztiváldíjjal, nívódíjjal büszkélkedhet.
Azonban mint Waldorfos szülő nem elsősorban a színjátszás varázslatáról, hanem a közösség erejéről szeretnék írni.
Sokszor felteszik azt a kérdést: hogyan létezhet egy színpad több mint 45 éve? A válasz az alapító, Thuróczy György szavaiban rejlik: „Ahány ember, annyi világ egy kis csoport is. Ám a csoport minden egyes tagjára személyiségformálóan hatnak a közös, ezerszínű élményhalmazok. Bizonyos idő múlva 2-3 „nemzedék” együttmunkálkodása után megszülettek a közösség sajátos, majdhogynem rituális tradíciói. Ezek őrzői (a „legöregebb” színpadtagok), azaz a közösség magja tovább élteti a szokás és értékrend tradícióit. (…) Mindenféle művészkedést, magatartásbeli extravaganciát, „sztárkodást” visszautasít és a csoporton belül csírájában felszámol a közösség. Ám meggyőződésünk, hogy az emberi lét teljességéhez szervesen hozzátartozik a játék, az önkifejezés igénye, az alkotás öröme. Ennek az emberi igénynek, ennek a sok munka által megszerezhető örömnek igyekszünk teret adni a magunk lehetőségein belül.” Ez a szellemiség mai napig él, s nem az alapító iránti tiszteletből, hanem mert pontosan meghatároz egy alkotó közösséget.
A közösség az Alföld Színpad esetében nem csak egy véletlenszerű csoportosulás, hanem az egyes tagok részéről egy tudatos választás, majd később egy tudatos döntés és felelősségvállalás, hogy ennek a közösségnek aktív részesei legyenek. (Hogy az egyén tényleg aktív lehessen, ez a közösség és a vezető felelőssége is.) Azért fontos ezeket kiemelni, mert az Alföldben nem csak egy-egy előadás létrehozására esküsznek össze az emberek, hanem egy közösség megalkotására is.
Így jöttek létre és ma is így jönnek létre a közösség tradicionális ünnepei, amelyek nemzedékről nemzedékre mennek tovább, és éppen a közösség alkotóerejétől és alkotásvágyától függően tartalmilag és formailag is meg-megújulnak. Ilyen például az Ó pardon című újságunk, amelyet valamikor a ’70-es években szilveszterkor a tagok csomagolópapírra készítettek (írtak, ragasztottak) egy példányban. Ma ez egy közel 30 oldalas, több példányban megjelenő újság, amelynek a témája ugyanaz: görbe tükröt állít a közösség önmaga elé a tagok írásaival, rajzaival, karikatúráival. Vagy: egy 30 éves szokás a névnaposok köszöntése, amely eleinte 3, közösen énekelt népdalból állt, majd idővel gyarapodott egy könyvvel, benne a színpad vezetője által írt személyes üzenettel, idézettel és a tagok aláírásával, és tovább gyarapodott az utóbbi években a névnaposokról szóló néhány perces előadással. S ott van a karácsony is: december 26. délután 5 óra (kb. 30 éve) az az időpont, amikor összegyűlünk, és minden évben újból és újból (előadáson, játékon keresztül) „keressük a karácsonyt”; és ezen az estén mi, a 15 aktív tag legalább 20-30 régi taggal, baráttal is együtt ünnepelünk.
Sorolhatnám még a kirándulásokat, táborokat, májusfaállításokat, de a lényeg ugyanaz: a tradíciók, amelyek a közösség életében állandók, és az újabb színpadtagok és új nemzedékek impulzusai, azaz az állandóság és a változás harmóniája teszi élővé a közösséget. S ami a legfontosabb: az, hogy képes legyen a csoport közösen egy adott pillanatban ugyanarra gondolni, ugyanazt cselekedni.
Így csiszolódik az egyén és a csoport, és így tanuljuk önmagunkon keresztül az együttlétezést. Én is ezt tanulom jelen pillanatban is, hisz vezetőként felelős vagyok azért az időért, amit együtt töltünk, hisz ezek a fiatalok (többnyire középiskolás, egyetemista fiatalok) egy 3 órás próbáért akár 2 is órát utaznak, és ezt teszik 7-8-10 évig minden hétvégén.
Tizenharmadik éve vagyok a színpad vezetője, és jelenleg is ugyanazt gondolom, mint 1990-ben, mikor a színpadhoz kerültem, hogy sose tudnám otthagyni az Alföldet. Hisz annál nagyobb örömöt az életben, hogy örökös kísérletet tegyek sokadmagammal egy emberi közösség összerakására, együttlétezésére, együttalkotására, nem tudok.”    ••••►


STOLL GÁBOR és a harcművészetek

„Amikor 20 évvel ezelőtt először kerültem kapcsolatba harcművészetekkel, már az első edzés hihetetlen hatást gyakorolt rám, főleg az önbizalmamra, ami azért volt számomra is meglepő, mert 14 évesen még elsírtam magam, ha csúfoltak az osztálytársaim.” Talán ebből is látszik, soha nem voltam verekedős típus, ebbe a világba a személyiségemre gyakorolt hatása miatt szerettem bele. Az elmúlt 2 évtizedben volt szerencsém először kínai mesterektől tanulni különböző kung-fu stílusokat (Wing Tsun, Sun Bin Quan, Xing Yi Quan), később megismerkedtem a brazil zenés-táncos Capoeira-val, végül az érdeklődésem a Kick-box, majd az utóbbi 3 évben a Thai box felé irányult. Élettani és lélektani hatásai mellett egy edzés kiváló stresszoldó is, másfelé nem is lehet figyelni, mint a munkára vagy az ellenfélre, különben rögtön érkezik a visszajelzés. Hangsúlyozom, a látszat ellenére a küzdősport nem a verekedésről és agresszióról szól, pont ellenkezőleg, az önfegyelemről, hitről, tanulásról és kitartásról.
Minden fantasztikus sportoló és sportteljesítmény – amely az emberi korlátok átlépéséről szól – mögött áll egy fantasztikus edző. Hiszek abban, hogy saját magunk legyőzésének gyakorlásában szükség van egy erős és tapasztalt társra, edzőre, aki segít átlépni képzelt korlátainkat, aki hitet és kitartást ad, hogy „csak még egy kicsit”. Nagyon hálás vagyok eddigi mestereimnek és edzőimnek, valószínűleg éppen ezért választottam én magam is az üzleti életben a tanácsadói hivatást (közel két évtizede foglalkozom pénzügyekkel mint minősített pénzügyi tervező (MPT©; RPT©) és tanácsadó, valamint szervezetfejlesztéssel, tréningekkel, coachinggal, mert fontosnak tartom, hogy visszaadjak valamit abból a sok jó energiából, amit kaptam, és én is hozzátegyek valami értékeset mások fejlődéséhez.”    ••••►


SZABÓ HAJNALKA és a Waldorf

„Találkozásunk a Waldorf-oktatással már fiúnk óvodakezdésével megtörtént, hiszen már akkor elmentünk egy nyílt napra az óvodába. De akkor a csúfos anyagiak miatt úgy döntöttünk, hogy megfelelő a körzetes ovi.
Fiúnkról, Zsombiról (Zsombor Tibor vagy Zsombi Tibi – ahogy az iskolában ismerik) 4 évesen kiderült, hogy epilepsziás. A választott oviban nagy empátiával és megértéssel élték meg velünk a gyógyszerváltásokat, az okozott mellékhatásokat. Az iskolába készülésnél már tudtuk, nehéz dolgunk lesz, de ezt megtetéztük még egy rossz választással is. Így váltunk azon tipikus szülőkké, akik végszükségben menekülnek a Waldorfhoz. Egy év hátsó padban felejtett iskolai év után akartunk nyílt lappal kezdeni, s erre kaptunk lehetőséget Ági néni osztályában.
Örömmel figyeltük, ahogy visszanyeri önbizalmát, hitét abban, hogy Ő is képes megtanulni dolgokat. S itt nem csapok át hihetetlen történetbe, tehát nem lett itt zseni és géniusz. Egyszerűen lehetőséget kapott, hogy ő az adottságaival is boldogulni, haladni tudjon egy közösségben.
Folyamatosan próbáltunk családként felzárkózni az iskola közösségéhez, tehát Dóri iskolai jelentkezésekor már nem volt kérdés, melyik iskolába kerül. (Elnézést, ez téves. A nagyobb családunkban felmerült: miért vinnénk ide, ha nem is beteg?)
A Zsombi által megéltek, hazahozott történetek, élménybeszámolók, a programok, amelyeken családként vettünk részt, eredményezte Dóri kötődését az iskolához.
Két nagyon eltérő képességű gyerekünk egy helyen, jó helyen van.”


TAMÁS JUDIT és a Waldorf

„Mit is írhatnék, ami igazán én vagyok… Három gyermek édesanyja és egy férj felesége vagyok. A Könnyűipari Szakközépben, majd az Agrár Főiskolában végeztem. Több szakmám is van, számomra a legkedvesebb a lakberendezői. A Feng Shuit is itt tanultam és alkalmaztam a legtöbbet. De használom a kertépítésben és a varrásban is. Sajnos szerintem a mostani világ nem fogja meg a lényegét a Feng Shuinak. Az egyensúlyt nem üzletekben, enteriőrökben, hanem otthon, magunkban kell megtalálnunk. Persze ezt a legnehezebb, de ha megvan, onnantól a legjobb Feng Shui könyv is csak arra való, hogy ha billeg az asztal, a lába alá tesszük:) 
A hobbim a varrás, általában lakberendezési tárgyakat varrok /pl. faliképek/, de nagy örömömet lelem a kutyaruhák megtervezésében, készítésében. Többnyire egyedi, beteg /pl. vesebeteg, allergiás/ vagy munkakutyák gazdáinak segítek a kutyaruháimmal. A kihívások hoznak igazán lázba.
A Waldorf-szemlélettel a Tanítóképző Főiskolán találkoztam diákként, majd Vekerdy könyveket olvasgattam. Azonnal éreztem, hogy ide hozom majd a gyermekeimet. Mégis úgy hozta az élet, hogy 4.-ben és 5.-ben hoztam át őket. Befelé figyelő emberként egyből azt éreztem, hogy hazaértem, hiszen ez nem csak egy iskola, hanem egy közösség. Most 8.-os anyukaként annyit adnék tovább a később érkező diákok szüleinek, hogy azért vannak a szülői estek, hogy eljárjunk rá, és kérdezzünk bátran. Dolgozzunk együtt a tanárokkal, mert ez mindannyiunk jól felfogott érdeke. :)
Sokan kérdezik tőlem, hogy nem bántam-e meg, hogy a Waldorfba hoztam át gyermekeimet, mire én azt szoktam felelni, hogy bármikor bárhol teletömhetik a gyerek fejét rengeteg adattal, de ilyen szeretetteljes légkört iskolában sehol nem kapnak meg.
Jövőre a győri Waldorf-iskolában folytatjuk az iskolát. Köszönöm, hogy részese lehettem ennek a közösségnek, nagyon sokat kaptam/tunk Tőletek!!”


TATÁR MARIANN, a Születés hete ötletgazdája

„Bár a nagyfiam már negyedikes és jövőre a kisebbik is kezdi az iskolát, én még igencsak leragadtam a szülés–születés–babázás körüli témákban. Pici lányuk 6 hónapos, így nem csoda. A mamami.hu fórum felett anyáskodom már évek óta, ahol számos érdekes témáról beszélgetnek az édesanyák, többek között a Waldorf topiknak 17 ezer hozzászólása és több mint kétmilliós olvasottsága kiemelkedik a sok, szülőket érdeklő téma közül. A fórum az induláskor a mosható pelenkázás, a babahordozás és az alternatív gyermeknevelés témájából indult, de ma már rengeteg egyéb érdekes téma és bolhapiac is működik itt. Az ehhez tartozó Mamamiboltot (volt Babamosoly) pedig ismeritek már sokan a kréták kapcsán, weboldalként és fizikai boltként (Cegléd u. 16.)  is tevékenykedünk. A mamamibolt több mint egy sima bababolt, keressük mindig a zöld megoldásokat, legutóbbi szerelmünk például az Abeego méhviaszos csomagolás fólia helyett. Általában azt tartjuk, amit szeretünk. 
Hobbim, és ami mindig feltölt, az a jóga. Kismama és babás jóga órát és szülésfelkészítő tréningeket tartok a jógastúdiónkban és sok éve szervezzük már önkéntes anyukákkal a Születés hete programot, amelyet több mint 10 éve szervezünk Debrecenben. A téma természetesen a szülés, születés, gyermeknevelés és a Döntés szabadsága. A szülésben is. Mert hiszünk a nők erejében, abban, hogy a nők és családok életében a szülés, születések a legfontosabb események egyike, és nem mindegy, hogyan történik. A tisztelet, ami az új élet születését körbevette, ma kicsit eltűnőben van, s gyakran futószalagos folyamattá válik a gyermek érkezése. Ennek mi szervezők abban látjuk ellenszerét, hogy  a nőket, családokat a lehető leghitelesebb és legszerteágazóbb információkkal látjuk el, amik alapján, mint kompetens szülők, eldönthetik, számukra mi a legjobb. 
Számos érdekes program várja a résztvevőket, a fotókiállítástól az irodalmi esten, a mesés előadáson át a  komolyabb szakmai beszélgetésekig szeretettel ajánlom Nektek mindegyiket! Nem csak kismamáknak!!!” További infó:  ••••►


TINKÓ KATA festőművész

Sok rácsodálkozó, pozitív visszajelzést kaptunk a 4. osztály terembejáratának átalakulásakor, hagyományos iskolán szocializálódtunk, időnként még mindig nehezen hisszük, hogy akár így is lehet. Az álom álmodója és megvalósítója – Ági néni és a negyedikes szülői közösség összmunkájában – elsősorban Tinkó Kata (Waldorf-szülő) volt.
Kata művészi hitvallása, hogy „Az alkotás szabaddá tesz”, és talán ez a szabadságélmény járja át az osztályterem történelmi várkapuvá alakulásának folyamatát is, gyerek és felnőtt számára egyaránt. Kata életét festőművészként teljes egészében áthatja és meghatározza a művészet szeretete: „Már gyerekkoromban sokat rajzoltam. Volt két kedvenc színem, a citrom és narancssárga, velük festettem meg a világot. Egy idő múlva fontossá vált számomra, hogy másoknak is megmutassam a képeimen keresztül a világ szépségét, tökéletességét. Hajdúhadházon alkottam, egyik kiállításomon felfigyelt rám Égerházi Imre bácsi, és együtt dolgoztunk, tanított több technikát, a nemzetközi hortobágyi alkotótáborban segítettük a fiatal művészeket. Tanítottam gyerekeket általános iskolában festészetre, elkalauzoltam őket a formák világába.
A festészet mellett a dobolás is az életem részévé vált, amit kint a természetben családdal, barátokkal hatalmas tűz mellett élünk meg. Nagypapámat láttam gyerekként, ahogy az ügyes kezeivel fonja a vesszőt és gyönyörű bútorokat készít. Örülök, hogy az iskolában is gyakorolhatjuk kislányommal, Katával ezt a mesterséget Nagy Imre kedves tanár úr segítsége által. Emellett közel áll hozzám a lakberendezés, terek, épületek tervezése, szívesen működök közre lakásbelsővel, építkezésekkel kapcsolatos tanácsadásban, és természetesen festés, dekoráció terén is szívesen segítek.
Filozofikus alkatom révén gyakran elgondolkodtam az élet működéséről, így közel kerültem más kultúrák szemléletéhez látásmódjához, spirituális tanaihoz. Megismertem különböző gyógymódokat, megtanultam a reikit, szellemsebészetet, kristálygyógyászatot, sámán gyógymódokat. A kislányomnak és az utókornak ezt hagynám örökségül: „Alkossanak, mert az alkotás szabaddá tesz.”
Ízelítő Kata festményeiből:   ••••►


TÓTH KATA, a Sebaj Haj! Gyógyító mesekönyv Kicsiknek és Nagyoknak írója

„Én felnőtt fejjel ismertem meg az Igazit. Úgy értem az Alkotás örömét és a Flow élményét. Addig csak hallottam róluk vagy lelkiismeretesen elolvastam Csíkszentmihályi Mihály könyvét az utóbbiról, hátha beindít valamit, de ez nem így működik.
Nálam a betegség adta meg a löketet. Kezdődött azzal, hogy az elcsépelt „Foglalkozz magaddal!” – mondat nagyon érvényessé vált és felismertem, kisgyermekes anyukaként halmokban álló koszos ruhákkal, teli tál mosogatlan edényekkel körülvéve is le lehet, sőt le kell ülni a hobbimnak élni, főleg, ha jön az Ihlet. Mert az egyszer csak a semmiből elkezdett nálunk vendégeskedni, ha őszinte akarok lenni, ajtóstul rontani a házra. Ilyenkor, mint egérnek a sajtra, nekem is vérben forog a szemem, konkrétan az sem érdekel, ha az egyik gyerek épp tapossa a szétgurított kölesgolyókat a hosszú szálú szőnyegbe, másik meg aktuális kísérletébe dobálja bele keleti fűszereimet, „Adjatok egy laptopot a kezembe, majd két óra múlva találkozunk” felkiáltással elvonulok és alámerülök. És tényleg. Megszűnik a tér és az idő, lubickolok a hullámokban, serceg a papír (verem a billentyűzetet).
Persze ehhez kell az igazi Igazi, úgy értem, a férjem, aki ebben teljes mértékben támogat, ő maga zárja rám az ajtót, és hozzáteszi „Senki nem fog gyámügyest hívni gondatlan anya bejelentése miatt, ha pár órára nem foglalkozom a gyerekeimmel, fürödjek csak kedvemre”.
Ha ő nincs otthon, nem kell aggódni, nem maradnak a gyerekek ellátatlanul, a bejárati ajtón rám rontó Ihlet Asszonyra ránézek csúnyán, morcosan megjegyzem neki „Jöhettél volna máskor, most nem érek rá!”, és kinyitom neki a dupla ablakot, távozzon ott, menjem máshoz. Nem sértődős, eddig még mindig visszajött.
Két éve ismertem meg Flow-t, és Ihlet-et. Betegségem alatt különböző poklokat jártam meg, volt amelyikben kevésbé, volt amelyikben annál inkább megégettem magam. Sok minden más mellett az alkotás, az írás segített ápolgatni sebeimet.
Így született meg Sebaj Haj! című mesekönyvem is. Írásaimat – már amelyik publikus – Édes Szabadság című blogunkon lehet addig is olvasgatni, hallgatni.
Akkor lett még kerekebb a kör, amikor a leírt gondolataimat elkezdtem másokkal is megosztani, kívül kerülvén saját burkomon. Figyelmem kezdett most már nem csak magamra, hanem kívülre is irányulni, elsősorban családomra. Vajon ők hogy vannak, miket élnek meg ebben a helyzetben, hogy anya beteg?
Gondoltam, ha nekem olyan sokat jelent tartós szavakba önteni gondolataimat, talán kislányomnak is segít a történések feldolgozásában, ha leírva látja, illetve felolvasva hallja azt.
Így kezdődött a Sebaj Haj! és vált egy 9 fejezetből álló történetté, melyben egy kislány szemüvegén keresztül látjuk édesanyja betegségét. Mint amikor a pici gyereknek esti mese gyanánt elmeséljük, mi is történt vele aznap és – a végén vagy rájön vagy nem, hogy ez róla szólt – mosollyal a kis száján alszik el, így meséltem én is 6 éves lányomnak, épp min megy keresztül.
A Sebaj Haj!-ban vannak érzékeny témák. Csakúgy, mint sok más mesében és mit nem mondjak, az életben. Mindezt őszintén, ahol lehet könnyeden, néhol viccesen fogalmaztam meg. Bencze Anitának köszönhetően a gyönyörű illusztrációk is lágyítanak a keményebb részeken. A történet saját életünkből való, de a gyermekben felmerülő kérdések, szorongások nagyon is általánosak, például, hogy ő elkaphatja-e azt a betegséget, ami anyukájának van, vagy ő tehet-e róla, hogy anya beteg lett.
A könyv kiválóan alkalmas beszélgetésindítónak és nem csak azon családokban, ahol valamelyik szülő, nagyszülő beteg. Nem csupán betegségek leküzdéséhez ajánlom, bármilyen szokatlan és nehéz helyzetre alkalmazható a mesekönyv egyik üzenete: beszélgessünk egymással és arra válaszoljunk, amit gyermekünk kérdez.
Egyik barátnőmnél van épp tesztelésen a mese, (egy egészséges családnál), ahol anyuka elmondása szerint az 5 éves kislány nagyon élvezi, kerek szemekkel hallgatja és kuncog párnája alatt, amikor például a főszereplő mérgében kidobálja szekrényéből a ruháit.
Az 5-10 éves korosztálynak szóló könyvhöz Dr. Mailáth Mónika–a Magyar Pszichoonkológiai Társaság elnöke és egyben gyermekpszichiáter – és Farkas Diána, kislányom osztálytanítója is írt ajánlót.”