„A fény a szellem mélységeiből
Napszerűen kifelé törekszik:
Az élet akaraterejévé válik,
S az érzékek tompaságába világít,
Hogy erőket szabadítson fel,
Melyek a lélek ösztöneiből
Alkotó erőket érlelnek az emberműben.”
                                         (Rudolf Steiner)

  Szent Márton története Savariában (Ó-Szombathely) kezdődött, az i.sz. 4. század elején, amikor szláv vagy kelta származású szülők gyermekeként egy kisfiú, bizonyos Martinus napvilágot látott. Édesapja a római légió tisztje volt, és fiának is hasonló karriert remélt. Hamarosan földbirtokkal jutalmazták és az egész család Itáliába, Ticinum (Pavia) városába költözött. Martinus itt töltötte a gyermekkorát. Úgy tartják, már szokatlanul korán, alig 12 esztendősen elkezdett foglalkozni a remete élet gondolatával, és a helyi püspök kézrátétellel hittanulóvá tette.
  Martinus atyja igen helytelenítette, hogy gyermeke az üldözött új hit felé fordult. Kapóra jött nekik az a rendelet, miszerint egy római katona fiának szintén a légióban volt a helye. Az alig sihedernyi Martinus ekként lett egy gyakorló lovascsapat tagja. Azonban a szolgálat ideje alatt is hű maradt a keresztény hit alapelveihez, és így kivívta a társai elismerését, szeretetét. Állítólag, csupán egy szolgára tartott igényt, és annak is ő húzta le a lábbelijét. Ifjú katonaként Galliába, a franciaföldi Amiens-be helyezték.
Életének döntő fontosságú eseménye e helyütt esett meg, különösen zord télidőben. Éppen a szállására visszatérőben volt, midőn egy szinte teljesen mezítelen koldust pillantott meg a városkapu árnyékában, amint ott térdepelt a hóban. Tudnivaló, hogy a római lovas katonák felszerelése magában foglalt egy különösen meleg, vörös köpönyeget. Míg társai gondolkodás nélkül elvágtattak a gémberedettre fagyott szerencsétlen mellett, addig Martinus megállította hátasát, és minden teketória nélkül, kardjának egyetlen suhintásával kettévágta a köpenyét. Az egyik felet gondosan a koldusra terítette, míg a másikat magánál tartotta. Hihetetlen veszélyt vállalt ezzel, hisz az a légionárius, aki szándékosan megrongálta, vagy elhagyta a felszerelése bármely darabját, könnyen az életével fizethetett. Éjjel, amikor a fekhelyén szunnyadt már, álmában Krisztus jelent meg neki a koldus képében, és azt mondta: „Amit a legkisebb testvéreim közül eggyel tettél, velem tetted”.
  Később Martinus kilépett a seregből, és Poitiers felé vette az útját, ahol a helyi püspöknél tanult. Hamarosan azonban álmot látott, amiben Isten a születésének földjére küldte őt. Elindult hát Savariába. Útja során többször is megkísértette a Sátán, és különböző akadályokat gördített célja elérésének útjába. Rablók támadtak rá, ám meghátráltak a bátorságát látva, sőt, egyet közülük meg is térített. Útja Itáliába, majd Galliába vezetett.
  A remeteként élő, tiszta lelkületű ifjú útját rengeteg csodás esemény kísérte: felépült egy halálos nyavalyából, ő maga is holtakat keltett életre, ám az egyik legismertebb történet mégis a püspökké választásáról szól. Útja során egy városba ért, amit Tours-nak neveztek. Hallja ám Martinus, hogy elragadta a halál a helybéli püspököt. A nép buzgón kérlelte, legyen ő az új főpap. Szegény nagyon megijedt a hatalmas felelősségtől, és futóra vette a dolgot. A város határában egy lúdólban keresett menedéket. Egész álló nap keresték, ám nem leltek rá. Már majdnem feladták a kutatást, mikoron sok lúdgágogásra lettek figyelmesek. Így árulták el a libák Martinust, követvén Isten akaratát, hogy a szentéletű remete legyen Tours új püspöke.
Székvárosában is a tőle megszokott, visszahúzódó életet kívánta élni, ám hamar rá kellett ébrednie, erre ott nem lehet módja. Komoly döntésre jutott, és Marmoutier-be ment, ahová több fiatal szerzetes is követte. Oly sikeres apostoli munkát végzett, hogy rövidesen egyetlen pogány falu sem maradt az egyházmegyében. Sok csodát is tett: meggyógyított egy néma leányt, vagy éppen az ölelésével egy bélpoklost. Az emberek nagyon szerették, nem csoda hát, hogy Gallia apostolává lett. Még 80 esztendősen is a vidéket járta.
  397. november 8-án szólította magához az Úr az ő hű szolgáját. Halálhírére közel 2000 szerzetes érkezett Tours-ba, ahová a Loire folyón, csónakban vitték a testét. November 11-én helyezték örök nyugalomra, és a sírja fölé az egyik tanítványa, Brictius, kápolnát emeltetett.

Az éjjelen át viszek egy kis fényt,
Mit a Nap tüze gyújtott egyszer rég,
Mint csillag-szikra úgy ragyog,
Szent Márton tüze, láthatod.

  Hol van Márton az évjárásban?
Márton előtt Mihály leűzte a gonoszt a Földre, fenn (meg) marad a tiszta világosság. Ez az a fény, amelynél Márton meglátta a koldust…
A 31. heti Spruch szerint „…a fény a szellem mélységeiből nagyszerűen törekszik kifelé…”,
A 32. szerint „…érzem, hogy saját erőim növekedve gyümölcsözőn  a világnak ad engemet…”
Ezek a fogalmak közelebb vihetnek Mártonhoz.

  Szent Márton-napja valaha az Óév utolsó ünnepe volt, és november közepén kezdődött el a negyvennapos böjt. Evégett az előestén hatalmas lakmározást csaptak, levágva a hízott libákat, illetve a jószág bizonyos hányadát. Persze, ennek nem csupán az evés-ivás volt az oka, hanem elsősorban az, hogy az állatokat már nem lehetett legeltetni, ám a takarmány beszerzése jelentős anyagi forrásokat igényelt. Szent Márton-napján a gazdák vesszőt kaptak ajándékba a pásztoroktól. Úgy tartották, ahány ága van a vesszőnek, annyit malacozik majd a disznó. Ilyenkor ihattak az újborból, és az őszi időjárás határozta meg, milyen lesz a nedű. Emiatt mondják, hogy „a bornak szent Márton a bírája”. Időjárási jóslatokba is bocsátkoztak az emberek. Például, ha a liba csontja hosszú volt és fehér, akkor havas télre számítottak.

  Régi indiai ünnep – Rama csatából való győztes hazatéréséről szól,
Régi római ünnep – ludat ettek e napon, annak emlékére, hogy ludak gágogtak egykor a Capitóliumban, s mentették meg így Rómát…
Mindkét ünnep a fénnyel kapcsolatos.
Történt valami régen az emberiséggel, ami a fényhez kötődik, s ennek a történetnek itt vannak a nyomai…

  S mindehhez a természeti kép: sötétednek a napok, az ember fényt keres.
Szent Márton ünnepe az ember által meggyújtott fényről szól, azokról a lángokról, amik már korábban is lobognak a temetőkben Mindenszentek napján. Ennek az eredete is messzire nyúlik vissza, gyökerei a kelta Samhain-ban erednek, amikor is egy éjszakára fellibben a túlvilág és a halandók világát elválasztó fátyol. Ennek a varázséjszakának a gyümölcse a nemes alma. (Ugyanaz a gyümölcs, ami majd az Adventi kertben a gyertyákat hordozza.) A Márton ünnepkor hordozott fény jelentőségét kristálytisztán adja vissza a következő dalocska:
„Megyek a lámpásommal, és a lámpásom jön velem; fönt világítanak a csillagok, és mi világítunk idelenn.”

 Az ünnep-kör másik jelképei a törpék. Ők azok a lények, akik a földben a gyökerek közt élnek, kristályokat, nemesfémet fényesítenek, csiszolnak, hogy megőrizhessék bennük a nap fényét, melegét a számunkra. A földbe visszahúzódó szellemi erőket jelképezik, a kincsek a föld mélyére levitt fényből születnek.