Csirke! Csirke! Csirke!
  Egy borongós júniusi szerda reggelen Dia néni az elsősöknek a beszélgetőkör végén bejelentette: „Ebéd után orvosi vizsgálatra megyünk. Mivel messze megyünk, néhány szülő tele kocsival fog minket szállítani.” S miután a gyerekek megtudták, hogy nem fogorvoshoz és nem vérnyomásmérésre mennek, teljes nyugalommal konstatálták: megyünk az orvoshoz, a szülőkkel, messze, oda, ahol nincs fogorvos, nincs vérnyomásmérés ‒ hisz Dia néni megmondta. Így délután 2-kor, mikor már a nap is sütött (pedig a nap nem is tudott semmiről), elindultunk a gyerekekkel a 35-ös főúton.  
  Megálltunk a zeleméri Csonkatoronynál. Az elsősök gyanakodva körbenéztek: ez se nem kórház, se nem rendelő. Lehet, Dia néni rászedett minket, és mégis lesz vérnyomásmérés? A válasz: egy közös fotó, és irány a bodai rengeteg!
  És már benn is voltunk az erdőben a Kemencés tanyán. „Csirke!” ‒ fülsiketítő ribillió rázta meg a bodai erdőt. “Csirke! Tanya!” És a Kemencés tanya a 20 elsőst egy pillanat alatt beszippantotta. (Ismerős volt számukra a hely, ugyanis ez volt a májusi osztálykirándulás helyszíne.) Már elhomályosult az orvosi vizsgálat, és természetes volt, hogy egyszer csak egyre több szülő és testvér érkezik. Ha egyáltalán feltűnt nekik az érkezésük. És végképp fel sem merült, még kérdésként sem, hogy mit keresünk mi itt? Hogy Dia néni konspirált a szülőkkel? Semmi kérdés, csak a hely varázsa, és a játék: a fenéken szürke nyomot hagyó csúszda (anyukák örömére!), a csúszóka (apukák örömére!), a trambulin, a póni (aki megkóstolta Fanni kezét ‒ Dia néni örömére), a lovaglás, a naposkacsák, a szökdöső nyuszik, a kiskecskék, a vietnami csüngőhasú malacok (akik még anyukájuk hasában vannak, s akiket a májusi osztálykirándulás óta várunk, hogy megszülessenek). Na és a kenyérlángos!
   “Anya, szomjas vagyok! … Jé, itt vannak anyáék is!” ‒ és hát az apák. Hát persze. “Húzzatok a csúszókán! De jó, hogy itt vagytok! Eresszetek még gyorsabban! Ne hagyjátok abba! Ha megéheztek, megszomjaztok, hozunk nektek kenyérlángost és vizet!”
  És hát a tanya kincsei ‒ “Csirke! Csirke! Csirke!” Csirke a kézben, csirke a karon, csirke a vállon, csirke a lábon, csirke a fejen, csirke a csúszdán, csirke a talicskában, csirke a hintában és … csirke az autóban … ‒ merthogy: “Anya, ugye hazavisszük?” És itt lett vége az eddig békésen figyelő szülők kellemes adomázgatásának. Gyermekeink hirtelen újra Szülőkké tettek minket.
  Így a családok többsége egy csirkés élménnyel gazdagabban térhetett haza, míg a bevállalósabbak egy, sőt két csirkével a hátsó ülésen távoztak.

Sóvágó Csaba
(szülő)